1944-ben születtem Vas megyében. Édesapám vizimolnár- malomtulajdonos
  volt a Gyöngyösön. Fiatal korában kedves zsánerképeket festett olajfestékkel.
  Édesanyám tehetséggel zongorázott és rajzolt. Tanultam Lipárton,  
  Vísegrádon, majd Budapesten a Képzőművszeti Gimnáziumban
  és az Akadémián, ahol mesterem a XX. század volt, a század nagy művészei, 
   -Tenk László barátom szavait idézve.

  Életem legnagyobb élményét jelentette a sorsszerű találkozás Rembrandt 
 "A tékozló fiú" című festményével , a leningrádi Ermitázsban . Az volt az
 én igazi mesteriskolám, az útkeresés nehéz próbatételén az első, a nulla 
 kilométerkő, LÁTÓKŐ,  ahol a lábamat megvethettem, és fogalmat kaphattam  a szédítő
 magasságokról és mélységekről.

  Lenyűgözött a teremtés mindenhatósága és annak a felismerése, 
 hogy a művészet valójában filozófia, a gondolat kifejezése és láthatóvá tétele. 
 Felértékelődött előttem a reneszánsz világa, az enciklopédisták példamutatása.Csodálni 
 kezdtem Csontváry panteizmusát. Megutáltam a műfaji korlátokat és főleg a cinizmus 
 minden formáját. Kiszakítottam magamat az absztrakt, nonfiguratívnak nevezett, 
 idős hölgy öleléséből.

   Újra beiratkoztam az Akadémiára, a természet akadémiájára. Tanárként tanulva 
 tanítottam az I. István, a József Attila, vagy a Művészeti Gimnáziumban, vendég voltam 
 a Főiskolán. 

  1974-ben, Budapesten a Műcsarnokban, önálló kiállításom alkalmával kiállítottam a 
 festett szobraimat és domborműveimet (pl. Aphrodite születése).

 1976-ban, a Stúdió Galériában bemutattam a színes, negatív öntvényeket (pl.Euridike 1975).

   Akik ismernek engem, azok számára összeforrott a nevem az Országos Tárlatokért vállalt
 küzdelemmel, a kortárs művészet érdekében, hivatkozással a Műcsarnok Alaptörvényére.
 Harcoltam a kultúrpolitika képmutatása ellen, amely eltűri a múzeumi banditizmust, 
 a múzeumi korrupciót, - mind a mai napig. Az "ESKÜVŐ 99" botrányos megrendezése, 
 miatt a Műcsarnok előtt,illetékességből egy  performansz keretében tiltakoztam. 

  A magyar művészek néma tüntetése tett engem a Magyar Képző-és Iparművészek 
Szövetsége elnökévé.

  2000-ben lemondtam a tisztségemről, befejeztem az értelmetlen, az ügyhöz méltatlan 
 perek sorát, a globális túlerővel szemben. Az életemet mentettem. Ars longa, vita brevis.  

  De a még száradó, vagy talán még el sem kezdett képek sorsa izgat, mint a nemzet 
jövőjét meghatározó élveszületések száma. 

                                                                                           Szkok Iván