Szkok Iván

Tisztelettel köszöntöm a vendégeimet!

(Ahogy az nagyjából elhangzott Budán, a gyönyörű szecessziós Műteremház lépcsőjén, az ezüstfenyők és a platánfa lugasában.)

Mesélni fogok. Mára már művészettörténet. Visszamegyek az időben, egy nagyon kedves megbízásom esetére. A Szent István Király Zeneiskola és a Szent István Szimfonikusok épületének az előcsarnokában festettem egy freskót, Szent István és a magyar zene címmel. Ma is látható a helyszínen a Kolumbusz utcában és a honlapomon a „murálisok” rovatában. Szépen haladt a munka szakmai része, de egyszer csak elakadtunk. Gondban voltunk a honoráriummal, hogy mi legyen a díjazásom.

Záborszky Kálmán karmester úrnak támadt egy szenzációs ötlete: – Művész Úr! Amíg én vagyok az intézet művészeti igazgatója és ennek a zenekarnak karmestere, addig maga minden egyes előadásunkra két darab tiszteletjegyet fog kapni. Nos, ha én meghaltam volna mondjuk egy éven belül – akkor ez a nagyvonalú ígéret egy olcsóság lett volna…. De ennek most már kb. harminc éve, pontosabban majdnem 30 éve – és ha az évek számát beszorozzuk az évenkénti 10 előadással – Te Atyaúristen, az már mennyi is, 300 szorozva két székkel meg a VIP-listás felárral (a hallgatóság nevet) – tehát belátható, olyan lehetőséget kaptam én a kapcsolataim rendben tartására és éltetésére, hogy az unokáimat és a gyerekeket elhívhassam és a komolyzene szeretetére neveljem őket, a barátaimat megajándékozzam, a szépséges modelljeimet elkápráztassam, hozzájuk illő másfajta szépséggel. Szenzációs volt ez a bartell, és még létezik.

Na már most, ez ugye nem az az eset szóról szóra mint a mai, melynek a megünneplésére összejöttünk, hiszen most honoráriumról is szó van, és azon túl, a ráadott prémium, mint hab a tortán, és ami nekem külön élmény volt – az a személyes találkozások sora és a beszélgetések. Nem volt tilalmas téma, idilli hely lett a műterem, Zeusz tündéri lánykái, a Múzsák észrevétlen táncoltak körülöttünk.

Higgyétek el, nemcsak a pandémia miatt festettem én olykor több képet egy arcról, hanem mert örömömet fejeztem ki szavak nélkül, és festői kihívást éreztem a közös munkában, más megközelítésben, más stílusban – inkább stílusvariációkban. G. B. Shaw mondatát magamévá téve, vele egyetértésben vallom: A STÍLUS AZ A MONDANIVALÓ… AKINEK VAN MONDANIVALÓJA, ANNAK VAN STÍLUSA – ÉS A STÍLUS HATÁSFOKÁT PEDIG AZ SZABJA MEG, HOGY AZ ILLETŐ MENNYIRE BIZTOS A MAGA IGAZÁBAN, ÉS MENNYIRE SÚLYOS DOLGOKRÓL BESZÉL. Én itt a portrék ürügyén az arcképfestés himnuszát akartam zengeni, a diktatúrák és demokráciák örök váltógazdaságát szóvá tenni, melynek képi bizonyossága a sematizmus és a realizmus küzdelme, továbbá, nagy összefüggésekben a világtérkép politikai-gazdasági átszíneződésére figyelmeztetni, kicsiben pedig a magyarországi rendszerváltásra úgy 40 évvel ezelőtt.

Megmagyarázom, a Ti példáitokon keresztül, hogy értsétek. A műfordítás genealógiája, az isteni gondviselés jóvoltából, a bibliai Ótestamentum szerint a babilóniai Ősrobbanástól származtatható. A most díjazott műfordítók számára, akik szorgalmasan gályáznak az íróasztaluk fölé görnyedve, s robotolnak, mint az „átkosban” a szénbányák mélyén a vájárok – kitüntetésük egy kis, gyári alumínium Lenin-mellszobrocska lett volna, esetleg vöröscsillag-kitűző. Most az elismerés a saját portré. Íme a különbség a sematizmus kontra realizmus között. – Kicsit messzire mentem….

Továbbá, a portrék ürügyén az egyéniségekről akartam beszélni, akiket megismertem, s az Isten látja lelkemet, megszerettem. Az én stílusom a BENSŐSÉGES, olykor SZÍVBÉLI REALIZMUS.

Aztán a honoráriumom még miként tetőződött? Volt annyi kedvesség a modelljeimben, hogy egy-egy könyvvel megajándékoztak, és a személyes találkozásainkat felolvasásaikkal színesítették – sőt az is előfordult, hogy egy verset kétszer-háromszor meghallgattam, mert nem tudtam a munka közben odaadóan figyelni, és nem volt sértő az ismétlés!

Azzal fejezem be: gondolkodtam azon, ha egy sorba kellene a beszédem lényegét belesűríteni, az miből állna? – És az csupa nagybetű! A KÉPZŐMŰVÉ- SZET KOMOLYZENÉJE A PORTRÉFESTÉSZET. Biztosra veszem, Rembrandt is így gondolja, és igazat ad nekem ott fent az égben – és üdvözletét küldi Nektek általam.
 

A Szkok Iván megfestette díjazottak a mesterrel:

Szkok Iván, Szénási Ferenc, Tasnádi Edit, Bognár Antal,
Kovács katáng Ferenc, Károly Judit, Szalai Lajos, Vörös István
 

Portrék a Napút-díjazottakról:

Napút estek - A Hetedhét  díj átadása 2020.   

Szkok Iván a 25. perctől.

 Magamról,  egy katalógus számára :

"Az el nem mondott beszéd."

Megjelent  Lőcsei Gabriella írása "Az igaz ügy veszve nem lehet" címmel  a  A Magyar Művészeti Akadémia elméleti folyóiratában  a Magyar Művészet VI/2. számában.

A cikk a 115.oldalon olvasható.

Sára

MTVA A TV Galériája - Műcsarnok 1974 - Szkok Iván