Egy villámsújtotta ember


Vas Népe 2014. április 05.

Vízimolnárok fia a mai magyar festészet egyik élő legendája, Szkok Iván, akinek szülőfalujában, Vasszécsenyben nyílt páratlan szépségű kiállítása a kultúrház újonnan kialakított tetőterében.

A látomásos, vitalitástól sugárzó, színes gazdag festészeti világot tanítványa, Tóth Csaba méltatta a megnyitón. Kiemelte, hogy az elmúlt négy évtizedben Szkok Iván a teljes magyar képzőművészetet lenyűgözte új megközelítéseivel, ugyanakkor mindig a klasszikus értékrendhez igazodva. Szkok Iván szerényen úgy reagált: „Tartsuk meg azt a magasságot, ahol még van oxigén. A legfontosabb az a fénysugár, ami a tekintetekből árad a képek felé.”

A festőművész Vasszécseny díszpolgára (2009), itt született, de hét évesen elkerült innét.”

- Mire emlékszik gyerekkorából?”

- Három éves voltam, amikor 1947-ben 42 évesen meghalt az édesapám. Jól emlékszem a temetési menetre, édesanyám szoknyája mellé kellett sírölni. A sötétkék nadrágomnak a pántjára is emlékszem, meg arra, hogy milyen furcsa volt a sok rokon, ismerős, ahogy könnyes szemmel néztek rám, nem értettem, mi a szomorúság abban, hogy én ilyen sok cukrot meg csokit kaptam. Arra is emlékszem, hogy az árokpartján papsajtot szedtünk a gyerekekkel... Az édesapám a berlini egyetemen végzett agrár gépészmérnök volt. Mikor Németországból hazajött, a Gyöngyösre telepített Szkok malmokból vízi erőműveket csinált. A patakot felduzzasztotta és a vízzel villanyturbinákat hajtott meg. Ezzel az árammal látta el a falut, a felesleget eladta a nyugat-dunántúli villany részvénytársaságnak. Ezek az erőművek annyira újak és modernek voltak, hogy ahol nem bontották le, máig is működnek. Néhány részt felvittek egy nagy budapesti malomba.”

- A Szkok vízierőműveket aztán államosították. Ön gyerekként mit értett ebből?”

- A malomból a lisztet muraközi lovak húzta szekerekkel vitték mindig Szombathelye. Karinak hívták az egyik kocsis legényünket. Egyszer álltam az ablakban, és láttam, hogy Kari jön haza a lovakkal, vágtázva fordul be az udvarra. Furcsa volt a látvány, mert muraközi lovakkal nem vágtázunk, hidegvérű, igás állatok, a csodájukra jártak messziről is. Kari azonban vágtatott, állt a bakon, holott ülnie kellett volna, ostorral oda-odavágott a lovaknak, ami tilos, és röhögött fel az ablakba: Na, ti urak, mit szóltok ehhez? Édesapám azonnal elbocsátotta volna, ha élt volna. Én meg egy égedelem suhancnak láttam Karit Dózsa népéből, egy katonának, aki most megtorolja évszázados sérelmeit. Boldog voltam, hogy az örömét látom, úgy gondoltam, hogy igaza van, és elhatároztam, hogy ha nagy leszek, nekem is lesz lovam, mert nagyon tetszett ez a lovas virtus. Sikerült is, Budapesten élünk, Visegrádon tartjuk a lovat, öt unokám tud lovagolni.”

- Az államosítás után mi történt?

-5-6 éves voltam. Volt egy málnásunk a malom épületétől a zsilipig, ezt az árnyékos részt nagyon szerette a málna, én meg a málnát. Mentem csipegetni, és a malomgépész franciakulccsal kikopogott az ablakon, hogy itt már ne egyek több málnát, mert államosítva van, már nem a mienk. Azt gondoltam igaza lehet, hiszen az úrigyerekek évszázadokig mehettek málnázni, most ők jönnek. Merre tudtam volna menni? Hátrafelé nem akartam kisomfordálni, elmentem hát a duzzasztóhoz. Át akartam menni a fahídon, de vizes volt, sáros, mert esett az eső, megcsúsztam, és majdnem beleestem az örvénylő vízbe. El tudtam kapni a gerendát, ott csimpaszkodtam, amíg a gépész, aki az egészet látta, ki nem jött, és megmentette az életemet. 1949-ben kitelepítettek minket. 1959-ben kerültünk Visegrádra. Még 1975-ben is kaptunk disznótoros kóstolókat Vasszécsényből, minden évben küldtek hurkát, kolbászt, töpörtyűt, abált szalonnát, préshurkát...

- Van más Vas megyei kötődése is?

- Cipót Géza, a nagyapám építtette a szentgotthárdi evangélikus templomot 921-ben. A nyugatdunántúli evangélikus folyóirat, a Harangszó főszerkesztője volt. Akkoriban illett az értelmiségnek, a módosabb családoknak adakozni, ebből építtette a templomot. Kühár vezetéknevű vend rokonságom is van.
 
- Ismernek egy Önnel kapcsolatos legendát, miszerint túlélt egy villámcsapást. Ez igaz?
 
-Igaz. Mikor kitelepítettek minket, nem tudtam cipőben járni, mert a gyerekek tavasztól őszig mezítláb jártak. Nyáron dolgoztak, hogy megkeressék a téli cipőre valót. 13 éves voltam, amikor egy kőműves mellett segédmunkás lettem a visegrádi Salamon torony újraépítésénél. Vasbeton volt a födém, és egy viharban a villám belecsapott a toronyba. A kezemben egy vas pajszer volt, ez végigvezette a villámot a bal karomon, végig égette, az oldalamon egy nagy tátongó seb volt, ott jött ki. Úgy éreztem, holtan esem össze. Egy betongerenda keresztre estem, másfél órán keresztül feküdtem ájultan, mozdulatlanul. Mikor kitört a vihar, mindenki elfutott, utána visszatértek, hogy megnézzék, kit csapott agyon a villám. Orvost hívtak, tényleg csoda, hogy túléltem. Azóta nagyon nyugodt vagyok viharban, mert matematikailag nagyon kicsi az esélye annak, hogy egy embert kétszer sújtson a villám életében.

-Az életművét végigkíséri a történelmi érdeklődés. Az alaptörvény illusztrációja milyen munka volt, milyen előzményekkel?

- Mosonban én festettem ki az ország egyik legszebb templomát. Ott festettem meg először Szent Istvánt, ahogy kijelöli a települést a vármegye székhelyének. Az a karddal tett mozdulat a magyar állam, a törvénykezés, a rend szimbóluma. Az a különbség, hogy a templomban István a kardot a markolatánál fogja, az alaptörvénynél, a vasánál, jelezve, hogy vér nélkül nem lehet megúszni.
 
- A vasszécsenyi kiállításon szerepel egy nagy, szinte az egész falat beborító gobelin festői terve vízzel, halakkal, háló-motívummal, vízikereket, zsilipet is látunk. Ez hova készült?
 
- A Nyugat-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság pályázatára festettem, meg is szőtték, ott van a szombathelyi igazgatóság épületében. Olyan mozdulatokat is komponáltam bele, amelyek a vízzel kapcsolatosak, így van vízöntő, vízmérő, a feleségem korsóval. A legnagyobb muráliusom a Lakodalom, egy freskó, 6 méter magas, 10 méter széles, a szombathelyi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában.
 
- A Vasszécsenyben élő festőművész, Tóth Csaba a tanítványa volt, úgy beszél Önről, mint példaképéről, a Mesterről. Önnek van példaképe?
 
- Ezt a zsinóros kabátot, ami rajtam van Csibi bácsival csináltattam. Erdélyben a feketetói vásárban 2000 forinttért. Az összegben a munkadíjon kívül benne volt a szövet ára, a zsinórozás, és a Budapestre hozatal is. Csibi bácsi az én egyik példaképem, aki megőrizte a mesterséget. Karrierje a tudásban és az önmagára adó méltóságban nyilvánult meg. 15 éves a kabát, de gondoltam nem jövök konfekcióban.

 

Merklin Tímea