Műleírás

VISEGRÁDI KERESZTELŐ SZENT JÁNOS PLÉBÁNIATEMPLOM RÉSZÉRE

Isten van.

Mégis, itt a járdán nem találkoztam vele, óhatatlanul elfog a kétség, az igazságosságba és a jóságosságba vetett hitem meginogna, ha nem szedném össze minden erőmet, látva a való világot, amikor a szememet kiüti az általános nyomor és sokak elképesztő nélkülözése, hogy nincsen tető a fedélnélküliek feje felett, estére belefekszenek a dobozravatalukba, bár még élnek, a kapualjakban éjszakáznak a téli mínuszokban, mellettük üres, műanyag borospalackok, álmuk az alkohol adta buta kábulat, a testi-szellemi leépülésük megállíthatatlan folyamat az újkori vadkeleti Magyarországon, a szociális olló vérlázítóan szétnyílt a lelkiismeretlen harácsolásban és a korrupció reneszánszában, és bármerre visz az utunk a koldusok sorfala között, szégyellem magamat, a jólöltözöttségemet, gyűlik bennem a szégyen és harag, miként engedheti a Mindenható az utcai mocsok ilyen áradását, nem látja a koldus maffia kizsákmányoltjait, kéregető nők karjában az agyon kábítózott gyermekek mozdulatlanságát, holott a kicsiknek akkor éppen iskolában volna helyük, szaladgálni és játszaniuk kellene, barátokat szerezni barátkozással, erőt gyűjteni a harcra, hogy az élet kihívásainak megfeleljenek, a csatákra reménnyel készülhessenek, de ezzel szemben sorsuk a kilátástalanság, és nincs más feladatuk siralmas jövőjükben, mint a halálozási statisztikát rontani, mert ahol ők élnek, az aluljárók poklából még a kék ég sem látható, a bérházak szorítóan szűk labirintusaiból kijutni szinte képtelenség, a szerencsétlenek között csak csukott szemmel jó elsietni, és amilyen gyorsan csak lehet, menekülni ki Visegrádra, ahol a város közepén mint a vigasztalás és remény szobra áll a templom épülete, megújult tisztaságával, hogy már hinni kezdek az újjászületés csodájában, a kapuja a megváltás ígéretével hívogat, a megnyugvás és a béke reménye vonz, irányítja lépteimet és mozdulataimat, az ajtaja tárul: belépek a szent térbe, hogy a jelenen túl is messzebb lássak, a csigalépcsőn egészen a karzatig, ahová a közös ének és a hit ereje is emel, s itt már nem érzem magam csúszó-mászónak, mint a földön, magányosnak, hiszen a közösség, gyülekezet tagja vagyok én is, és azután a régi mesterek jóvoltából, akik a tornyot évszázadokra jól megépítették, fel az élő harangokig, éltető és búcsúztató zengő-bongó bronz-birodalmáig, ott már úgy érzem félúton járok a föld és mennyek országa között, aztán kaptatok tovább felfelé a toronyórákhoz, és kimászom a toronysisak bádoglemezére, ahonnan már lenézni sem merek, mert szív a mélység, és félek, hogy lezuhanok a porba, ahová csak a testem vágyik megpihenni, de a nyughatatlan lelkem nem, hiszen dolgozik még bennem az életösztön, én úgy képzelem rengeteg a tennivalóm maradt ezen a világon, és hogy megmentsem magamat az életnek, jó erősen átölelem a keresztet, átkulcsolva belékapaszkodom, összefonom az ujjaimat ahogy imádkozni szoktam, mert egyre nehezebb tartani magam, úgy érzem fáradok már, nincs sok tékozolni való időm, és ahogy körbe tekintek a kitágult horizonton, lent látom a város térképét, a házak tetőit, cserépszínű-vörös alaprajzát, és ami igazán csodálatos, a végtelenség titokzatosságát, a kezdet és a vég, a teremtés megfejthetetlen örök titkát, amit csak sejthetek a Pilis és Börzsöny kedves kontúrjai mögött, elképzelve a látható mögötti láthatatlant, amely éjszakánként a csillagokkal kivert kupoláját borítja ránk, a harmadik évezred gyermekei fölé, összhangban a hittel, melyet a csillagászat tudományossága magyaráz és gazdagít, a szent Bibliák mellé odatéve a tudás tárházának még szentebb harmadik kötetét, az ateisták enciklopédikus testamentumát: hogy az Univerzum megközelítőleg 15 milliárd éves, tehát a teremtés a kezdetek pillanatától folyamatosan változik, a táguló Világmindenség mára 240 000 km/sec sebességgel bővül a színképek tanúsága szerint, és fényévekkel egyszerűsítve a könnyebb érthetőség kedvéért, jelenlegi tudásunk szerint, az Univerzum átmérője 1026 km, ami egy bődületes szám, ép ésszel megérteni nem is lehet, felfogni képtelenség, tudniillik, és ezt a gyerekeknek, mint pedagógus úgy mesélném el aránypárba állítva, hogyha a Duna a Fekete-erdőből ered és elfolyik Visegrád történelmi emlékeit tükröztetve és megduplázva a vizében, és ömlik a Fekete-tengerbe, nos akkor a fényévek úgy úszkálnak ebben a mérhetetlen távolságban, mint a snecik a tavaszi áradáskor a folyóban, nos, kedves gyerekek képzeljétek el a ménest, esetleg a fecskéket a hortobágyi pusztaságon és felette, mint fényéveket, így aztán beláthatjátok, a legkisebbek is, hogy a lehetőségeink korlátozottak, tudományosságunk egy ponton túl fantáziálás és játék a számokkal, elég belegondolni, hogy az Androméda galaxis, a hozzánk legközelebbi csillaghalmaz, a tejútrendszeren túli csillagbirodalom fénye 2,5 millió fényévre van tôlünk, és ha felnézünk az égre, természeten a 2,5 millió évvel ezelőtti hűlt helyét látjuk csak, tudomásul véve a tényt, hogy a fényév 9,4605 billió kilométer, amit kimondani is sok, és igazat adhatunk a modern kor idealista csillagászainak, miszerint a nagy robbanás csak az Örökkévaló műve lehet, akinek a nevét én kimondani sem merem, az atomok szerkezetére és a mikrovilágra gondolok, a legparányibb részecskék szintén fénysebességgel közlekedő pályáira, ahol a kutatás lehetőségei szintén a végtelenség átüthetetlen falába ütköznek, csak a Teremtő, a végtelen mindenség Nagy Ura rendelkezhetett akkora hatalommal, hogy mozgásba hozhatta azt az őrületes energiamennyiséget és tömegeket, óriásiakat és mérhetetlenül kicsinyeket, melyből az ősanyag 4,5 milliárd év elteltével megszülte kék bolygónkat, a Földet és az ÉLETET, és a halandó a halálra gondol és elszorul a torka, úgy hogy kérdezni sem mer, mint ahogy az uralkodóktól sem illik kérdezi, legfeljebb válaszolni, ha az altvaló tudja a választ. Mi lehetett a Teremtő szándéka a visegrádi templommal és híveivel, mi a terve velem, és méltó leszek-e a szolgálatára, ezt nem tudom. Szkok Iván Visegrád, 2010. január 25.